Legvadabb álmok
-Épp időben.-mondta Danny, amikor leértem.
Egyedül ő ácsorgott a nappaliban.
-A többiek?
-Azt mondták mindjárt jönnek.
Nagyjából fél órába (!) telt az, hogy mindenki lejöjjön. Dylan persze nekikezdett a mondókájának:
-Mi a francért kellett ennyit várni, hogy elkészüljetek?
Danny és én vághattuk egymás mellett állva a legérthetetlenebb pofát, ugyanis mi készültünk el először. Dylan lepődötten nézett ránk. Alma ezután elmagyarázta neki a szitut, de mi még mindig tartottuk a hülye fejünket.
-Most mit néztek?-kérdezte Dylan.
Dannyre néztem, aki meg akart szólalni de aztán különös módon mégsem tette meg. Végül is két autóval indultunk el. Henley jött velünk, Merritt és Jack ment Almával és Dylannel. Én ültem az anyósülésen, ugyanis Henley inkább pihenésképpen végigfektette a lábait a hátsó ülésen. Danny irtó nyugtalanul követte az előttünk haladó Dylan kocsiját. Nem mertem megkérdezni, hogy mi baja van, de kellett volna, ugyanis görcsösen szorította a kormányt.
-Danny, lazulj már el!-szólt rá henley.
-Laza vagyok.-válaszolta. Még a hangja is feszült volt.
-Aha persze. A lányod mindjárt kiugrik a kocsiból, annyira laza vagy.
-A kocsiból nem ugranék ki, de inkább hátra mennék.
-Ennyire látszik?-nézett rám, miközben még mindig igyekezett az utat figyelni. Nem tudtam mit mondani, ezért csak óvatosan bólintottam.
-Amúgy te tudod hova megyünk?-kérdezte Henley.
-Azt hittem, te tudod.-nézett ráa tükrön keresztül Danny.
-Tanácstalanságból ötös.-tettem hozzá, mire pár másodperc kínos csend után mindhárman felnevettünk.
Végül egy ház előtt álltunk meg. Alma ütközben elmondta, hogy valami összejövetelre megyünk, mivel Dylant meghívták. Amikor kiszálltam az autóból legszívesebben újra visszaültem volna. A lábam a földhöz gyökerezett.
-Minden rendben?-jött oda hozzám Danny.
-Nem. Haza akarok menni.
-Mi? Miért?-értetlenkedett.
-Ez Shelby Harris háza.
-És?
-Nem érted. Haza akarok menni. Ha az a csaj meglát, akkor a bőröm lelesz nyúzva.
-Ennyire biztos vagy benne?
-Tudom. Lécci, menjünk haza.
-Ki akar hazamenni?-jött oda Henley is.
-Donna. Azt hiszi le fogják nyúzni a bőrét.
-Ugyanis, szívem! A jó öreg Henley majd veled lesz.
-Nem köszi! Én el akarok menni innen minél hamarabb!
-Badarság! Szépen bejössz.
Azzal Henley az egyik kezével átkarolta a vállamat és a ház felé lépkedett velem. Ez Dannynek elég furán eshetett, de csak mosolygott és a fejét fogta. A bejárati ajtón belépve egyből Shelbyt és a kíséretét vettem észre:
 |
| Crystal Heart, Shelby Harris, Cherry Bright |
-Akkor zabáljunk, mivel ennyi otthon sose lesz.
Összenéztünk, majd egymásra mosolyogtunk, ezután rohamosan pakoltunk a tányérokra a muffinokat, minyonokat, valamint mindenféle krémes és csábítóan kinéző süteményt. Miután végeztünk leültünk egy asztal mellé. Henley az egyik pincértől csórt két pohár narancslevet. Egész nyugodtan ettük a sütiket, közbe persze beszélgettünk is. Danny pattant le hirtelen a mellettem lévő székre.
-Mit csináltok?
-Sütit zabálunk. Miért minek látszik?-kérdezte Henley teli szájjal.
-Kérsz?-kérdeztem, majd közénk toltam a sütis tálat.
Danny mosolyogva elvett egy muffint.
-A többiek merre vannak?-kérdezte Henley.
-Jack valami csajt bűvöl, Merritt kint a teraszon, Alma és Dylan pedig felszívódtak. Legalább háromszor végigjártam mindent, de nem láttam őket sehol. Ja igen, Henley ha valaki kérdezi, akkor házasok vagyunk, oké?
Erre Henley köhögőrohamot kapott. Kellett innia egy kortyot, hogy meg ne fulladjon.
-Mi van?-nézett Dannyre.
-Fel akart szedni egy pasi. Mármint téged, nem engem. Látta, hogy velem jöttél, ezért megkérdezett. Azt mondtam, hogy házasok vagyunk.
-Mindent értek! Donna pedig a gyerekünk, ugye?
-Azt a részét még nem terveltem ki rendesen.-tűnődött.
-Ha kijutunk innen valaha is, én felakasztalak!-sziszegte Henley.
-Egy nap még megköszönöd nekem.
-Kötve hiszem! Normális vagy? Soha nem mennék hozzád!-szidta Henley még mindig halkan a mellettem ülő Dannyt. A legborzasztóbb az volt, hogy közöttük ültem és meg sem mertem mukkanni.-A gyerekednek is ezt tanítod majd?
-Fogalmad sincs miről beszélsz.
Ez volt az utolsó csepp Henley poharában. Ezután is tovább folytatta az üvöltözést, viszont ezt még a hatodik szomszéd is biztosan hallotta.
-Danny hazudál! Fogd fel! Eljut a dióméreű agyadig?-Henley tovább ordítozott, ezután már mindenki minket nézett.
-Hidd el, érted tettem! Mindent érted teszek, de neked ez fel se tűnik!-ezt már Danny mondta, szintén hangosan. Henley jobbról üvöltözött, Danny pedig balról. A fejem rákvörös lett, pedig nem is rajtam, vagy miattam veszekedtek.
-Ez komoly? Daniel Atlas tesz valamit, aminek semmi köze sincs önmagához! Fel kell írnom a naptáramba!
-Henley, ezt ne itt beszéljük meg.
-Miért? Pedig itt fogjuk! Szóval Danny, hallgatlak. Mindkét fülem nyitva van. Miért tetted?
-Azért mert szeretlek! Most boldog vagy?-azzal kiviharzott.
A teremben minden szem Henleyre szegeződött, aki totál döbbenten nézte azt az irányt, amelyiken Danny távozott.
-Bazd meg!-sziszegte, majd utána rohant.
Én pedig totál döbbent képpel ültem a helyemen. Nem mozdultam semerre sem. A tömeg, miután rájött, hogy itt már nem lez semmi, folytatta az aznap esti tevékenységét. Halvány lilagőzöm nem volt arról, hogy most mit csináljak, vagy hova menjek. Haza nem mehettem egyedül, ugyanis irtózok a sötéttől, amit Danny is tud, szóval remélem nem hagyott itt. Telefonom nem volt, nem tudtam felhívni senkit. Hirtelen Shelby, Cherry és Crystal ültek le mellém.
-Szia Donna!-vigyorgott Crystal.
-Sziasztok!-köszöntem, de fél szememmel a felmentősereget lestem, aminek semmit esélye sem volt.
-Nagyn örülök, hogy te is itt vagy. De pontosan hogyan is jöttél te ide?-kérdezte Shelby.
-Az apukám főnöke mondta, hogy ma este ide jövünk.-olyan halkan mondtam, hogy örülök, hogy ők hallották.
-Mindent értek.-mondta Cherry.-De igazából nem tudtam, hogy van apukád.
-Nézzétek, szívesen beszélgeték még, de most mennem kell.-álltam fel, de Shelby visszaültetett.
-Ugyan Donna! Mindketen tudjuk, hogy 17 éves létedre is félsz egyedül hazamenni.
-Ez nem igaz!-dühödtem fel.
-Ja persze. Majd el is hisszük!-mondta Cherry, majd mindhárman egyszerre röhögtek fel.
Elég ebből. Otthagytam őket. Háromszor végigjártam az egész termet, de nem volt ott már senki. Kinézve a ház elé, már egyik kocsi sem állt ott. Frankó! Úgy gondoltam, hogy nem fog érdekelni Shelby, Crystal és Cherry. Kiléptem a házból, majd a kerítés mellett ácsorogtam egy darabig. Mivel várható volt, hogy már nem jönnek vissza értem, így vettem egy nagy levegőt, majd elindultam hazafele. A sarokig jutottam, ahol összefutottam Noah Emerson-nal.
-Szia!-köszönt.
-Szia!-mosolyogtam.
-Hát te? Shelbynél voltál?
-Igen. Végülis kiderült, hogy apám itthagyott, szóval kénytelen vagyok hazagyalogolni, mivel nem műkődik a telefonom.
-Azt hittem nem szeretsz hazamenni a sötétben egyedül.-Már ez is tudja? Nem hiszem el!
-Most viszont kénytelen vagyok.
-Gyere, hazakísérlek.
-Igazán ne fáradj velem. Biztosan van jobb dolgod is.
-Igazából Shelbyhez indultam, de semmi kedvem hozzá. Bármit megteszek csak azért, hogy ne kelljen betennem a lábam abba a házba!-vigyorgott.
-Akkor nagyon megköszönném, ha elkísérnél.
Azzal elindultunk egymás mellett a sötét utcákon keresztül. Noah valójában a suli legklasszabb csávója. Két dolog lepett meg. Az egyik, hogy felajánlotta azt, hogy elkísér. A másik az volt, hogy egyáltalán ismer. Igaz általános óta osztálytársak voltunk, és most gimiben is, de soha egyszót nem beszéltünk még egymással.
-Sajnálom anyukádat!-mondta egyszer csak.
-Mi?
-Hallottam, hogy meghalt. A nagynéném ugyanabban a házban lakik, tőle hallottam.
-Ja értem. Köszönöm!
-Azt viszont nem tudja, hogy mi lett veled.
-Előkerült az apám, aki mellesleg bűvész, de ennyi elég róla. Most vele élek.
-Csak nem Daniel Atlas az apád? A vezetéknevedből gondoltam.
-De. Ő az apám.
-Te mázlista! Ey jó ideje el akarok menni az előadásukra, de mindig elfogynak a jegyek, mire venni akarok.
-Elintézhetem, hogy el gyere a következőre. Jövő héten lesz.
Ez egy sima baráti gesztus volt a részemről, aminek hatására Noah szeme felragyogott.
-Komolyan? Köszönöm Donna!-azzal megölelt.
-Ugyan már! Ez a legkevesebb.
-Majd valahogy meghálálom, ígérem!-azzal elengedett és mentünk tovább.
-Hazakísérsz, pedig tudod, hogy 17 éves létemre rettegek a sötéttől. Ez nekem épp elég.-mosolyogtam rá.
Nagyjából negyed óra röhögés után elértük a házat. Noah meglepődött attól, hogy mekkora. A kapu előtt azonban megtorpantam egy fél pillanatra, ugyanis a gyámügyes nőcike autója parkolt tőlem 2 méterre. A napplaiban égett a villany, mozgó alakokat is ki lehetett venni.
-Noah, kérhetek tőled egy hatalmas nagy szívességet?
-Persze.
Elmagyaráztam noahnak az egész helyzetet, és azt, hogy nagyjából mit kéne tennie. Az elején úgyláttam rohanni akar, de aztán csak egy egyszerű igen elmondásával jelezte, hogy benne van a kacifántos tervemben. Bementünk az udvarra, majd a ház felé indultunk.A lépcsőn, az ajtó előtt azonban megálltam.
-Nem kell megcsinálnod, ha nem akarod. Nem szeretném, hogy úgy érezd rádkényszerítettem.
-Donna, nyugi!
Azzal kinyitotta nekem az ajtót és beengedett maga előtt. Danny egyszerre kiszaladt az előtérbe, de amint meglátta Noaht a lélegzete is elállt. A nőcike mögötte volt, és egy kissé furcsa szemekkel nézett rám és a partneremre.
-Ezekszerint nincs miért aggódnia Daniel! A lánya bizonyára érthető magyarázattal szolgál.
-Apa, mondtam, hogy Noahval leszek. Azt is mondtam, hogy legkésőbb éjfélre itthon leszek.-az óra mellesleg fél 12-őt mutatott.
-Tovább akart még maradnia, de nem szeretek visszaélni az apukák jóindulatával.-mondta Noah.
Danny egy "ja már értem mi folyik itt" nézéssel nyugtázta. Ezekszerint ő értette. A nőcinek meg semmi nem tűnt fel.
-Hogyne, persze!-kapott a fejéhez Danny.-Estére már kimennek a fejemből az ilyen dolgok.
-Akkor ezekszerint itt minden rendben van. De számítsanakmég rám, mert váratlan pillanatokban jelenhetek meg.-azzal a nőci elköszönt és távozott.
-Köszi Noah! Jövök neked!-mondtam neki mégegyszer.
-A jegyek nekem tökéletesen megfelelnek.-mondta vigyorogva.
-Milyen jegyek? Mi van?-értetlenkedett Danny.
-Én akkor megyek is. Jó éjszakát!-köszönt el Noah.
-Neked is!-mondtam neki, majd becsuktam utána az ajtót.-Rád meg haragszom!-fordultam Danny felé.
-Kiállított be fiúvala házba?
-Ki hagyott ott abba a házba?
Ezzel a kérdéssel megfogtam. Teljesen bűnbánó képet meresztett rám, de én csak álltam ott vele szemben karba tett kézzel, várva hátha mond valamit. De nem tette.
-Noah lehetne a legkisebb bajod! Örülj, hogy elkísért, különben most magyarázhatnál a gyámügyes nőcinek arról, hol hagytad el a lányodat.
-Donna, figyelj....-kezdte el, de félbeszakítottam.
-Nem érdekel! Otthagytatok! Mindannyian!-ezt már könnyes szemmel mondtam, majd egyszerűen elmentem mellette és felmentem a szobámba.
Becsuktam az ajtót, sőt kulcsra is zártam. Egy ideig még neki dőltem, azon keresztül hallottam a többieket. A dolog, ami ellökött az ajtótól Danny kopogása volt. Nem feleltem semmit, de egyszerűen tudtam, hogy ő az. Hallottam, hogy sóhajt egyet, majd távozik. Ledobtam a lábamról a cipőt, majd a gépemet fogva felültem az ágyamra. Felléptem Facebookra, ahol várt egy üzenet Noahtól:
"Lehet, hogy későn zavarlak, de ezt tudnod kell.Egyáltalán nem éreztem cikinek, hogy el kellett játszanom a barátodat. Amit mondtál, teljesen megértem a helyzetedet. Ha bármi kell, szólj! Én itt leszek! -Noah"
Istenem, de cuki. Habár nem eshetek bele, mivel Shelby már ráhajtott. Egy dologban biztos vagyok. Noah felajánlotta a segítségét, amiért nagyon hálás vagyok. Lehet, hogy ezzel a legvadabb álmaimat váltja valóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése