9. fejezet

Nem ilyennek képzeltem

*Donna*
-Maggie eltűnt.-mondta ki.
-Mi van?
-Jacknek mondta Lucas, hogy Maggie hirtelen eltűnt mellőle és nem tudja merre lehet.
Amint ezt kimondta elkezdett csörögni a telefonom. Maggie neve volt a kijelzőn.
-Maggie az.-mondtam majd felvettem.-Maggie?
-Donna, te vagy? Segíts lécci!-a hangja zavart volt és ideges.
-Jó, rendben. Hol vagy?
-A Nightmare klubban. Ide hozott valami gyerek. A wcből hívtalak fel. Siess lécci.
-Oké, azonnal ott vagyunk.-azzal letettem.-A Nightmare-ben van. Valami gyerek odavitte.
-Gyerek?-húzta fel apu a szemöldökét.
-Azt mondta!
-Elmegyünk érte, de előbb felhívom Jacket.
A klub felé tartva apu telefonon tájékoztatta Jacket, aki szerint Maggie anyja kishíján szívrohamot kapott, amikor megtudta, hogy a lánya eltűnt. A klub előtt megállva már ott várt ránk Alma, Henley és Jack.
-Dylannek és Merrittnek dolga volt.-mondta Henley.
-Amúgy mivel jutunk be?-kérdezte Jack.
-Ezzel.-vette elő Alma a jelvényét.
-Jó szórakozást!-mondtam.
-Mi van?-kérdezte apu.
-Én ide nem mehetek be. 18-as. Én meg csak 17 vagyok.
-Jössz szépen velünk! Én itt nem hagylak.-azzal megragadta a kezemet és elindultunk befelé.
A kidobó már alapból nem keltett szép látványt. Hát, még amikor meglátott minket!
-Sajnálom, de kiskorú nem jöhet be.-mutatott rám.
-Szerintem őt is be akarja engedni.-mondta Alma, majd felmutatta az ürgének a jelvényt.
-Azt ajánlom vigyázzanak rá. Vannak itt fura alakok.-azzal kinyitotta az ajtót.
Bent dübörgött a basszus, a fények pedig villogtak. A retinám szinte kiégett, ráadásul majdnem megsüketültem. Apu rábízott Henleyre, amíg ők elmennek Maggieért a mosdóba. Úgy kapaszkodtam Henleybe, mint aki tudja, hogy hamarosan elviszik mellőle. Körülöttem az emberek egyáltalán nem keltették azt a szimpatikus benyomást. Henley később megunhatta és kijöttünk az egyik folyosóra.
-Hol a jó életbe vannak már?
-Nem tudom. De kezdek idegbajt kapni.
Hirtelen Henley telefonja jelzett.
-Apád az. Már kint vannak.-azzal pötyögni kezdett.-Basszad meg!
Épp kifelé indultunk, amikor is a bejáratnál nem a biztonsági őr állt, hanem két rohadt ismerős csávó. Henley visszarángatott, majd kerestünk egy eldugott helyet. Elővette a telefonját és telefonálni kezdett:
-Danny! Bazdmeg gyertek vissza!..... Miért te idióta? Szerinted miért?....Itt vannak Collins emberei.... Igen, te pöcs! Szedd a rohadt lábad!-azzal letette.-Az apád rettentően megértő.
-Te pedig rettentő kedves vagy.-tűnődtem.
-Ugye? Sokat gyakoroltam.-húzta ki magát vigyorogva.
A raktárban nyomorogtunk legalább fél óráig, de aput vagy lelőtték, vagy már tisztára megunta, hogy minket keressenek.
-Én kinyírom!
-Ott egy ablak.-mutattam fel.
-Oké. Te mész előre. -mondta Henley.
-Meg még mit nem! Tériszonyos vagyok egy picit.
Az ajtón dörömbölés hallatszott.
-Megengedem, hogy belehányj az apád kocsijába. De most nyomás!-adta ki Henley kapitány az utasítást.
Kimásztam az ablakon, de előtte kidobtam a cipőimet. Lenézve elég nagy volt a távolság és egy picit hasra is vágódtam, mikor földet értem. Henley általában tényleg egy macska volt, habár most ő is elvágódott.
-A rohadt életbe!-bosszankodott.
Hallottuk, hogy betörték az ajtót.
-Fogd a cipőd és futás!
Felkaptam a cipőm és mint akiket puskából lőttek ki elkezdtünk szaladni kijáratot keresve a sikátorból. Miután már túljutottunk a sarkon hallottam, hogy futnak utánunk, de egyszerűen nem mertem visszanézni. Henley a kezemet fogva futott és szinte húzott maga után. A szívem kalimpált és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeesek, de tartottam magam, ha nem akartam meghalni. Időközben kiverekedtük magunkat a sikátorból és már az utcán szaladtunk tovább. Az este bulizó, utcán álldogáló emberek szerintem tiszta hülyének nézhettek minket. Az egyik útkereszteződésnél, azonban bevágott elénk egy totál fekete autó, amitől azonnal megtorpantunk. Kinyitódott a hátsó ajtó és Jack jelent meg.
-Megmentsem az életeteket?-vigyorgott.
-Hülye!-mondta Henley, majd gyorsan bepattantunk hátra.
Jack pedig visszamászott az anyósülésre a vezető Dylan mellé.
-A többiek?-kérdezte Henley jó 5 perc után, ugyanis ennyi idő kellett, hogy nagyjából meg tudjunk szólalni.
-Elterelik Collins embereit. De ti mégis merre kolbászoltatok?-kérdezte Dylan.
-Ki akartunk menni, de közben észrevettünk a hústornyokat, így felhívtam Dannyt, hogy jöjjenek vissza. De nem történt meg. Így aztán kimásztunk egy ablakon, azok a buzerákok meg jöttek utánunk.
-Amúgy ki ez a Collins, és mi a francért akar kinyírni mindenkit?-kérdeztem, mert már kezdett rohadtul sántítani ez az egész.
- A neve Drew Collins, és én csuktam le úgy nagyjából 10 éve.-magyarázta Dylan.-Megfogadta, hogy ha kiszabadul, akkor levadász engem, valamint mindenkit akivel együtt élek, vagy közelebb kapcsolatban állok vele.
-Ezt akkor értsem úgy, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok?
-Nem fogsz meghalni, mert még időben megtalálom Collinst, mielőtt még bárkinek is baja eshetne.
-Nem akarok veszekedni, de ezt mondtad nagyjából fél éve is.-mondta Henley.
Dylan még nagyjából 2 óráig kocsikázott velünk a városba. Időközbe értekeztem apával Jack telefonján keresztül. Épp Almával készül elhagyni a várost. Milyen remek. Amikor a házhoz értünk Henley úgy döntött fut két kört a házban, ugyanis egyfolytában mászkált.
-Kilométer hiányod van?-kérdezte Jack.
-Nem. Csak egyszerűen elzsibbadt a fenekem.-mondta Henley, aztán felém fordult.-Jut eszembe! Mit csinálsz holnap Donna?
-Alszok?-kérdeztem vissza.
-Nem, nem alszol. Holnap leárazások vannak mindenhol. olyan mint a Black Friday, csak nyári ruhákat áraznak le. Elmehetnénk shoppingolni.
-Muszáj?-nyavalyogtam.
-Igen. El kéne mennem, és kell egy csaj tanácsa is. Alma nem jó az ilyenekben.
-Hallottam!-kiáltott ki a konyhából Dylan.
-Tudom!-mondta Henley.-Lécci Donna!
-Na jó, legyen!-adtam be a derekam.
Henley leült a fotelba és bekapcsolta a tévét. Jack egy másik fotelban ült, Dylan félrevonult, én pedig a kanapén terpeszkedtem szét és néztem a tévét. Valami uncsi szerelmes sztori ment, ami legalább 1000 éves, de mindenki imádja. Mondjuk hajnali 1 körül ne várjunk semmi izgalmasat sem a tévében. Egészen addig bámultam a tévét, amíg el nem nyomott az álom.